Kereső
Friss hozzászólások
Belépés

KISTELEKI MESÉK 1

 


 

TARTALOM

A kiválasztott írás a címére kattintva érhető el

#ELŐSZÓ

#AZ ELESŐ NAPOM KISTELEKEN


ELŐSZÓ

„Olyan szeretettel ajánlom a Kistelekieknek ezt

a novella gyűjteményt, amilyen szeretettel szüleik,

nagyszüleik, esetleg koruknál fogva ők maguk

abban az időben engem befogadtak.”

 

                                                        

Külön köszönetem fejezem ki Bicókné Franciskának akinek javaslata és inspirálása nélkül ezek az írások talán soha nem születtek volna meg.

                                                                                   a szerző

 

Egy bejegyzés a facebook KISTELEK-MULT-KOR oldalán Bicókné Franciskától:

Kedves László!

Minden ember, -így egy költő-író-, életét is meghatározza a gyermekkora. Alap lesz a szülőföldön-gyerekkorban átélt mindennapokból. Biztosan akad itt még egykori barát, osztálytárs, vagy szomszéd, akivel összefűzi a sok-sok közösen átélt élmény. Kérem, ha van ideje, meséljen nekünk Kistelek akkori életéről! Mire emlékszik? Hogyan éltek? Hátha éppen az ön története által fog fölbukkanni egy újabb, rég elfeledett név, tárgy, vagy élmény!”

 

Ez a kedves invitálás késztetett hát arra, hogy a múltamhoz visszatérve emlékeimet megosszam szeretett olvasóimmal. Már a történetek megírása előtt felvetődött a kérdés bennem: visszaemlékezés? vagy elbeszélés? Végül a visszaemlékezés száraz, nehezebben „emészthető”, csak a tényeket leíró formája helyett  választottam az elbeszéléses megoldást, vagyis a novellát.  Ezért is lett e novella gyűjtemény címe a <Kisteleki mesék> . Bár valamennyi történet megélt, valóságos esemény alapján íródott, a párbeszédek azonban a törtmiénethez kapcsolódóan kitaláltak. (Ki emlékszik már a több mint hatvan év távlatában elhangzott mondatokra?)

A novellákban szereplő személyek is valóságos, az akkori időben élő és a történethez kapcsolódó emberek,  de  személyiségi jogaik tiszteletben tartása nem engedi meg, hogy  az írásaimban valódi nevükön szerepeljenek.

Igyekeztem az írások illusztrácíójához  olyan képeket felhasználni amelyek a korra jellemzőek, és akkori állapotukban ma már nem feltalálhatóak, igy információt nyújtanak mai olvasómnak az akkori mindennapjainkról.

A történetek egy tizen-éves  gyerek történetei. Épp úgy hozzátartoznak Kistelek múlt korához, mint az  otthonokban a szekrény fiókban féltve őrzött fényképek sokasága. Fogadják hát szeretettel egy volt, de szívében örökké kistelekitől.


Egy ideiglenes megjegyzés: A történeteket megírásuk után folyamatosan töltöm fel erre az oldalra.


AZ ELSŐ NAPOM KISTELEKEN

 

1954 egy meleg nyári estén történt, hogy vacsora után édesapám a szobai asztal köré ültetett bennünket, lassan kézbe vette és megtörölte a szemüvegét, miközben huncutkásan ránk emelte a tekintetét és halkan közölte:

„ Utazunk gyerekek .”

„ Hurrá! ” buggyant ki belőlem az öröm. Eszembe jutott az előző évi balatoni nyaralás, a két hét iskolai jutalom üdülés emléke. Valami ilyen utazásra számítottam most is.

„ Jó, hogy örülsz, mert bizony nagy hírem van. Kineveztek a Kisteleki Postára hivatalvezetőnek ”

„ És ide akkor vissza sem jövünk többé? ” kérdeztem megszeppenve.

„ Ide már nem. ”

Elszontyolodva néztem anyámra, de ő csak mosolyogva nézett vissza rám. A húgom pedig mint aki semmit nem fog fel az egészből, egykedvűen simogatta az ölében doromboló kedvenc macskáját. Segítségre tehát sem innét, sem onnét nem számíthattam.

„ Gyűlölöm Kisteleket ” csaptam összeszorított öklömmel az asztalra.

„ Nono! Nem eszik olyan forrón a kását. ” nézett rám apám.

„ Fogod te még azt szeretni is. ”

„ Én soha! Érted? S O H A ! ”

„ Fogadunk? ” kérdezte apám mosolyogva.

„ Miben? ”

„ Ha nyersz bemegyünk Szegedre és a Virág Cukrászdában annyi süteményt eszel amennyi csak beléd fér. ”

„ Én pedig ápolhatom utána! ” nevetett anyám.

„ És ha veszítek? ”

„ No lám! Hát erre is van esély? Akkor teljesíted rkell három kívánságomat ” kacsintott hamiskásan apám.

„ Egy év a határidő, ha még akkor sem fogod Kisteleket szeretni akkor te nyertél. ”

„ Rendben. ”

„ Na ha ilyen szépen megegyeztetek akkor sipirc mosakodni és aludni! ” zárta le a disputát anyám.

 

Azon az estén sokáig nem tudtam elaludni. Leperegtek előttem a Röszkén töltött éveim szép emlékei. A posta a szolgálati lakással, a hatalmas udvar ahol olyan jókat lehetett focizni a barátokkal, a kis békanyálas tó az udvar végében, amiben meleg nyarakon felváltva ladikoztunk egy kivénhedt fa mosóteknőben a környékbeli gyerekekkel, a kiserdei számháborúk, a ‘Ruzsa Sándor és a pandurok’ játék, az iskolai apró csínytevések, az osztálytársak, és sok egryéb amiért itt jó volt gyereknek lenni. Szomorú voltam, nagyon szomorú. Végül ez a szomorúság csalt álmot a szemeimre amiknek sarkából elalvás előtt még egy-egy könycsepp csendben kicsordult.

 

A következő napok a szorgos készülődéssel teltek. Csomagolás, pakolás, dobozolás. Bár igyekeztünk hasznossá tenni magunkat a húgommal, de mi gyerekek inkább útban voltunk mint segítségre. Ezért a Röszkén töltött utolsó napjaimat inkább a búcsúzkodással múltattam. Búcsúztam mindentől és mindenkitől. Iskolától, kedvelt tanár bácsimtól, osztály társaktól, barátoktól, a fáktól és a bokroktól amik között olyan jót lehetett bújócskázni.

 

Végül elérkezett a nagy nap. A posta udvarára begördült a határőrség pótkocsis teherautója. A kiskatonák villámgyorsan felpakolták a bútorokat és minden egyéb cókmókunkat, apám helyet foglalt a vezetőfülkében, és a teherautó zötyögve, döckölődve elindult új életünk színtere felé. Mi, anyám, a húgom és én egy kedves postai levélkézbesítő vendégszeretetét élveztük amíg apám Kisteleken elrendezi a dolgainkat.

 

Pár nap múlva utaztunk mi is.

 

Ahogy közeledett a vonat Kistelekhez úgy hatalmasodott el rajtam a kíváncsisággal keveredő szorongás. Vajon lesz-e majd barátom? Milyenek lesznek az új osztálytársaim? Mit lehet ott egyáltalán a tanuláson kívül csinálni? Van ott egyáltalán focicsapat? Titkolt vágyam volt abban az időben, hogy focista leszek. Bár azt hiszem az idő tájt minden magyar fiúgyereknek az volt az álma, hiszen akkor tündökölt a fotbalvilág trónján a magyar ‘Aranycsapat'.

gondolataimból anyám készülődése szakított ki.

„ Készüljetek, mindjárt ott vagyunk. ”

Pár perc és a vonat csikorgó kerekekkel rázkódva megállt. A sínek mellett apám és egy bajuszos ismeretlen férfi várt ránk.

„ Szabadság elvtársnő ” mormogta a foga között az idegen, majd miután udvariassan lesegítette anyámat a vonat lépcsőjén és a húgomat is leemelte macskástól, kosarastól, bemutatkozott.

„ Gábornak hínnak, én hordom az állomástul a postáig a küldeményeket.”

„ Jól utaztak? Nem lehetett kőnnyű ebben a melegben. ” törölte meg kézfejével izzadt homlokát. Anyám szótlanul csóválta meg mosolyogva a fejét miközben sietett apámat megölelve kiélvezni a viszontlátás boldog perceit.

Gábor bácsi felvette a földről a csomagjainkat és cammogó léptekkel elindult a kijárat felé. Elgondolkodva lépkedtem utánna. Mi az hogy ‘küldeményeket' meg ‘melegben’? Hát nem ‘küldeményöket’ és ‘mölegben’ tiltakozott tősgyökeres szögedi tájszólásom. De furcsán beszél, én ezt soha nem fogom megszokni.

Az állomás épülete előtt egy lovaskocsi várt ránk. A bak is és a szekérderékban elhelyezett pad is szürke lópokróccal volt leterítve. Anyám és én Gábor bácsi mellett a bakon, apám a hugommal hátul a padon helyezkedtünk el.

„ Akarsz hajtani? ” kérdezte újdonsült ismerősöm és figyelembe sem véve rémült fejcsóválásomat a kezembe nyomta a gyeplőt, miközben kiadta az utasítást a szekér elé fogott lovaknak:

” Hát akkó gyííí te! ”

„ Jaj mit csinál, az istenért? ” rémüldözött anyám.

„ Ne féjjen az elvtársnő, tuggyák ezek az utat maguktól is. ”

Bármennyire is szerettem volna élvezni még kocsisi mivoltomat rövid idő alatt a postához értünk. Gábor bácsi először anyámat segítette le a bakról, majd a hónom alá nyúlva engem is leemelt.

„ Nagyszerű fogatos vótál kisöreg ” szólt hozzám, majd mindnyájunktól elköszönve felugrott a bakra és elhajtott.

„Kedves egy bácsi volt ” súgtam oda anyámnak, vigyázva, hogy apám ne hallja meg, mert még azt hinné, hogy közeledik a fogadás megnyeréséhez. Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy az elkövetkező években mennyi kedves és szeretetre méltó embert fogok itt megismerni.

 

Az első igazi nagy meglepetés a lakásba lépve érintett meg. Az akkori viszonyokhoz képest minden kényelmi funkcióval felszerelt lakás volt. Világos tágas szobák, fürdőszoba hatalmas káddal (micsoda haladás ez az eddigi lavór és sparhelten melegített fazék víz után), parkettás nappali, az udvar felé hatalmas fedett terasz (hány vasárnapi családi ebéd kedves színhelye) és ami a legfontosabb: lett saját szobám!

Miután kellő módon kiámultuk magunkat az új otthonunkon, apám felszólított bennünket, hogy menjünk be a hivatalba bemutatkozni az ott dolgozóknak. A lakásból egy kis folyosón keresztül lehetett eljutni oda. Először a kézbesítői szobába értünk, ahol már vártak bennünket a munkájukat elvégzett és elszámolni készülő kézbesítők. Mindenki nagyon kedves és barátságos volt, mindnyájan sorban kezetfogtak velem, ami megvallom meglepett és zavarba is ejtett egy kicsit, mivel otthon Röszkén felnőtt nem szokott gyerekkel kezet fogni. A hivatalban is hasonló szeretettel fogadtak  minket. Persze én egy kicsit el is pirultam, mert már égett az arcom a sok puszitól, és szégyeltem is magam a sok dicsérettől, hogy milyen szép és nagy fiú vagyok.

Igazából a tetszésemet a telefon szoba nyűgözte le.

Röszkén is bejárhattam a hivatalba, sokszor magyaráztattam el apámmal a kurblis telefon működését, de ez itt maga volt a csoda. A telefonos kisasszony előtt a rejtélyek szekrénye volt. A szekrény elején időnként zizegve lenyíló apró lapocskák, a rengeteg luk ahova a kisasszony valami általam megmagyarázhatatlan sorrendben a számtalan zsinór végére szerelt dugók közül egyet egyet bedug. A szám is tátva maradt ámulatomban. Mindjárt meg is próbáltam kifaggatni apámat a működéséről, de ő elhárította a kíváncsiságomat.

„ Lesz még erre idő bőven. ” mondta.

„ De most menjünk, hagyjuk dolgozni a nénit! Nekünk is van dolgunk még rengeteg. ”

 

Az egész délután a kicsomagolással és pakolással telt el. Eszembe sem jutott írígyelni most a húgomat, akinek nem kellett kivenni részét a családi nagy rendcsinálásban. Boldogan vettem birtokba új birodalmamat, a saját különbejáratú (‘csak az enyém!’) szobámat. Estére lassan a helyükre kerültek a dolgaim. Elégedett voltam magammal, feszített a jól elvégzett munka büszkesége. Szinte táncoltam örömömben, amikor anyám bejött körülnézni, magához húzta a fejemet és csak annyit mondott:

„ Az én ügyes, felsős nagy fiam. ”

Vacsora után izgatottan készültem, hogy kipróbálhassam a fürdőszobai csodát, a fürdőkádat. Ekkor ért az első csalódás az új otthonunkban.

„ Nincs még tüzelőnk fiam, nem tudok begyújtani és vizet melegíteni a bojlerban ” sajnálkozott  apám.

‘Puff neki!’ szomorodtam el. ‘Akkor az esti lubickolás helyett marad a lavór és a sparhelten melegített fazéknyi víz’

„ Aztán számold ám meg a szoba sarkait mielőtt elalszol! ” szólt utánnam nevetve anyám, amikor pizsamában elindultam a szobám felé.

 

‘Nem lesz ez rossz.’ összegeztem magamban elalvás előtt a nap történéseit.

‘Egészen jó kis hely ez itt.’

‘De azért megszeretni nem fogom!’ dobbantottam gondolatban durcásan egy nagyot.

 

Álmomban hol Röszkén fociztam a barátaimmal, hol Kisteleken hajtottam a lovaskocsit...

VISSZA A TARTALOMJEGYZÉKHEZ >                          <A HOZZÁSZÓLÁSOKHOZ > 

0-0-0       

KISTELEKI MESÉK 1 hozzászólásai

  • Lesli Toth Lesli Toth:

    Nem értem a hozzászólásod, kedves poorferi. Szívesen válaszolnék, ha tudnám, hogy mit akartál mondani.

  • Poorferi Poorferi:

    Eme novella kol kezdodik.

Szólj hozzá

0.021 mp